Nagyszabású, mégis családias hangulatú találkozón vettünk részt a Szellemi Kulturális Örökségek Nemzeti Jegyzékén szereplő közösségek képviselőivel szeptember 19-én, szombaton és 20-án, vasárnap. A vadásznappal egybekötött Kulturális Örökség Nap programját a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeumban működő Szellemi Kulturális Örökség Igazgatósága szervezete. A patinás gödöllői Grassalkovich-kastély és annak parkja adott otthont a rendezvénynek.

Izgalommal teli várakozással vágtunk neki a hétvégének barátaimmal, akikkel a Selmeci Diákhagyományokat képviseltük, mely 2014-ben került fel az örökséglista elemeinek sorába. Sopron és Miskolc egyetemének hagyományőrző diákszervezetei vezetőiket delegálták a találkozóra.

A rendezvényen bemutatkoztak egymásnak és az érdeklődőknek a kulturális örökségek gyakorlói, továbbá az idei évben listára került Kékfestés- és a Rábavidéki rönkhúzás hagyományőrzői. A Debreceni betlehemes találkozók hagyományátörökítési gyakorlata a jó gyakorlatok regiszterébe került. Nekik ezúton gratulálunk. Fontosnak tartom az ilyen találkozók lehetőségét, ahol a különböző népi iparművészeti tevékenységek, népszokások nem egy „múzeumlátogatás” múltidézésének nosztalgikus hangulatát keltik a látogatóban. Az érdeklődők ugyanis ezeken az összejöveteleken megtapasztalhatják, hogy a turbulens hétköznapokban igen is van helye a tradíció szerinti létnek, hogy az örökségüket a hétköznapokban is gyakorló – a képviselt szellemiség szerint élő – emberek hitelessége jelenti a különbséget az egyes hagyományok felelevenítése és azok aktív megélése között.

Néptáncegyüttesek gyönyörű népviseletekben követték egymást a színpadon, míg az iparművészek standjaikon mutatták be, hogyan is készülnek a tarka virágú hímzések, az aprólékosan varrt csipkék, vagy éppen a művészi igényességgel gyékényből szőtt dísztárgyak és fazekas remekek. Nagy örömmel fogadtuk a kalocsai népi iparművész hölgyek ajándékát, egy gyönyörű népi motívumokkal pingált festményt, melyet Farkasné Rideg Teréz készített és adott át a tradíciók képviselői közötti barátság jegyében. Albert Attila, magyarszombatfai fazekasmester korsót készített és ajánlott fel részünkre, amit szintén nagy örömmel fogadtunk.
Felvetődhet a kérdés, hogyan illeszkedhet a diáktradíció a klasszikus értelemben vett népi iparművészet, vagy éppen a halászmesterség és a többi – az örökséglistán szereplő – hagyományőrző tevékenység sorába. Úgy hiszem, hogy az egymással össze nem hasonlítható, hazánk minden szegletéből érkezett kulturális elemet és Selmec szellemiségét az elemi tartalom felett álló identitástudat közösségépítő ereje köti össze.

Selmeci tradíciók! Mit is lát ebből az, aki először találkozik vele? A felszínt, az egyszerű külsőségeket. Látja az ódivatú egyenruhát, rajta a megannyi különféle folt szimbólumainak gyakran túlburjánzó kavalkádját. Hallhatja a kis kocsmákból vagy a szakestélyekről kiszűrődő vidám nótaszót, láthatja a nótázva búcsúzó fáklyás menetet a valétálás, vagyis a ballagás ünnepén. Diákhagyományaink bemutatása nagyon nehéz feladat, hiszen több év egymást követő rendezvénysorozata éppúgy szerves része a tradíciónak, mint a tárgyiasult elemek. Utóbbiak közül egyetemi kiadványokkal, díszkorsókkal, valétaszalagokkal, illetve a balekkeresztelés eszközeivel szerettünk volna betekintést nyújtani az érdeklődők számára örökségünk formálta egyetemi létünk csodálatos világába. Felcsendülő nótáinkat nagy örömmel fogadta az érdeklődő hallgatóság, sőt az élő nótakincs néhányakat a meghatottságig megérintett.
A selmeci örökség büszkén vállalt jelképei mögött meghúzódó tartalom nem más, mint a letűnt kor diákközösségének örökérvényű üzenete. A feltétel nélküli barátság, egymás tisztelete, az Alma mater és a magyar haza iránti elkötelezettség. Ezek páratlan értéket képviselnek érdekektől vezérelt, digitalizálódó világunkban.
Igazán különleges érzés megtapasztalni, hogy ki-ki milyen büszkeséggel és örömmel mutatja meg mindazt a szellemi tőkét, amit nemzedékek hosszú sora hagyott neki örökül. Megkapó élmény volt végiglátogatni a kiállítókat, iparművészeket, hagyományőrzőket, érezni a sokszínűségében lüktető, eleven kultúra jelenlétét. Ezek a – tradícióikat ma is gyakorló – „műhelyek” az egyre inkább elidegenedő világunkban az időtálló, élő magyar szellemi örökséget jelentik. Joggal lehetünk büszkék mindnyájukra.

Jó szerencsét!

Bende Attila
Valétaelnök