Mire képesek együtt: a New Generation november 21-én mutatja meg a Művészetek Palotájában. Interjú az apával és a fiúval, a lélekről is.

– Mindketten Berlinben éltek, Felsőörsön nyáron kezdődött az oktatás az általad alapított és vezetett Snétberger Zenei Tehetség Központban. Hogyan bírjátok erővel a sok utazást?
Snétberger Ferenc: – Sokat játszom itthon, itt élnek a barátok, muzsikustársak is, teljesen megszokott, hogy gyakran utazom. Mikor tudunk, jövünk. Az iskolában évente tizenkét hét oktatás van, akkor mindig itt vagyok. A fiam felesége magyar, ők is hazajárnak, mindez nem teher nekünk.

– Felsőörsön már egy hat hetes etapon vagytok túl. Milyen változást tapasztaltál a tanítványaidnál?
S. F.: – Jó hosszú kurzus volt a nyári, hat hét, amit össze kellett kapcsolni a magyar iskolarendszer szünetével. A diákok kaptak „házi feladatot”, a gitárosok, akik hozzám járnak, nagy fejlődésen mentek keresztül. A zongorista tekintetében is óriási változást láttam, erős a mezőny, nagyon jól játszanak, és emberként is ragaszkodnak egymáshoz, ami óriási dolog. Állandóan együtt vannak, együtt játszanak, aminek nagyon örülünk. Remélem, az iskola lesz még tíz évig, vagy tovább is.

– De egyszer ki fognak repülni a fészekből. Akkor mi lesz velük?
S. F.: – Nehéz a muzsikuspálya, mint nekem is, vagy majdnem mindenkinek. De óriási előnyük a felsőörsi diákoknak, hogy nagyon jó tanárokat kaptak. Ha mindent komolyan vesznek, tudják majd kamatoztatni a tanultakat, és könnyebben kerülhetnek be itthon vagy külföldön egy-egy iskolába. Ez elég nagy lehetőség.

– Az új formáció, a New Generation is erről szól?
S. F.: – Meg arról, hogy több sráccal, akiket nem annyira ismernek Magyarországon, inkább csak a muzsikuskörökben, végre játsszunk együtt egy jót. Kovács Gábor zongoristát régóta ismerem, nagyon szeretem, ahogy kísér, jó a soundja, a Youtube-on látva a duóját Orgon Albert énekessel már nem csak motoszkált bennem ez a gondolat. A fiammal is most játszom nagykoncerten először.

– Hogyhogy?
Toni Snétberger: – Még nem tartottam ott, ahol most. Már játszottunk együtt többször korábban, de akkor apám inkább csak megnézte, kipróbálta, hogy hol tartok. Hát nem?
S. F.: – De persze, mindig fontos volt nekem, hogy szinten legyünk. Most Felsőörsön próbálunk, nagyon jók, lelkesek a muzsikusok. Bodóczki Ernő basszusgitáros az iskolából nagyon kimagasló tehetség, fiatal kora ellenére nagyon ügyes, a koncerten végig játszik. Több diák is egy-egy szám erejéig velünk muzsikál, de nem az összes hatvan gyerek, akkor több napos koncertet kellene tartani. A fiamat, ha nem is a nagyközönség, a szakma már ismeri, sokszor volt itt.
T. S.: – Imádom Pestet, a dzsesszt, a zenét. Ez egy kisváros, nagyon sok jó zenésszel, zenével, ami itt nagyon fontos. Más itt, mint Berlinben, vagy Európa más nagyvárosaiban. Itt a dzsessz, a zenészek nagyon jók, sokat lehet tanulni tőlük. És nagy öröm most a New Generation.

– Magától értetődő volt, hogy muzsikus leszel? Kamaszkorban az ember még az ellen is lázad, amit valójában nagyon szeret…
T. S.: – Így nőttem föl, már háromévesen dzsesszt hallgattam, apám gyakorlását, vagy Ella Fitzgerald lemezeit. Ez nem volt határozott választás, egyszerűen mindig is tudtam, hogy ezt szeretném.
S. F.: – Volt tehetsége, és én is olyan klasszikus dzsesszlemezeket hallgattam, amik formálták az ízlését. A példám is hatással lehetett, ahogy engem is befolyásolt, hogy az apám gitározott. sok a gitáros a családban.
T. S.: – Még jó, hogy én nem vagyok az. Nagyon sokat tanultam az apámtól, de ha gitáros lettem volna, mindig ott lett volna a fejemben, hogy sosem fogok úgy játszani, mint ő.

– A zenei ízlésformáláson túl mire tanítottad még Tonit, hogyan óvtad, hogy ne csússzon meg egy-egy koncert után az éjszakában?
S. F.: – Nem tanítom muzsikálni, mi egymástól tanulunk. A New Generationben is mindenkinek vannak nagyon jó ötletei, ebből épülünk. Ez szerencsés találkozás is, így az ember nem fárad el. Tonit pedig nem kell óvni semmitől, már nem abban a korban van, tud saját magára vigyázni.
T. S.: – A muzsikában a fölfogást, a hozzáállást tanultam apámtól, ami sokkal fontosabb, mit a technika. A zene arról szól – ezt kéne az életben is megtanulni, a helyes viselkedés titkát − hogy nincs ego. Csak úgy lehet szabadon játszani, hogy nem magamról gondolkodok muzsikálás közben, hogy mit hogyan, mi hogyan szól – ez ugyanis ego dolog. Mert a zene mindenkié. És csak úgy lehet rendesen, szívből zenélni, ha tiszta a lelked.

– Pedig narcisztikus korban élünk…
S. F: – Minden másképp működne ezen a világon, ha nem így volna.

– De nem kell magamutogató hajlam a színpadhoz?
T. S.: – Az volt a szerencsém, hogy apám mindig nagyon jó muzsikusokkal játszott együtt, nagyon nagy nevekkel is, akik nagyon kedvesek, nagyon szerények. Így működik igazán jól a muzsika: az emberi és a zenei dolgok egyek.
S. F.: – Nem akarok neveket sorolni, tényleg nagyon nagy sztárokkal játszottam: mind kedves, gyengéd ember, akinek nincs szüksége az önmutogatásra. Akiknek az ego fontos, azokkal nem lehet együtt játszani, mert nem arról szól nekik a muzsika, hogyan segíthetünk egymásnak: mert egy csapat csak így működik. Az önmutogatók viszont akár hátba is szúrják az embert.

– Vannak tehetséges művészek, akik mégis nagy egóval birkóznak, van több eset, hogy alul maradnak önmagukkal szemben. Ez lett a veszte Amy Winehouse-nak is?
T. S.: – Neki szerintem nem az egóval volt problémája, hanem a körülményekkel, az emberek, akikkel dolgozott, nem tettek jót neki, nem vitték jó útra. Egyedül ezt az utat nem lehet megtenni jól. Azt hiszem, szegénynek nem volt, aki időben megmondja neki, hogyan is kellene élni.
S. F.: – Mi nagyon sajnáljuk őt. Ő volt a dzsessz, hihetetlen hangja volt!
T. S.: – Hajlításban, éneklésben is maga volt a dzsessz.
S. F.: – Lehet hallani a hangján, hogy Billie Holiday-en nőtt fel. Az utolsó felvételén is, Tony Benettel.

– Tehát az egymás segítése, a jóakarat elengedhetetlen. A közönséget hogyan lehet segíteni a zenével?
S. F.: – Megpróbáljuk a maximumot kiadni magunkból, hogy jól érezzük magunkat, jó legyen a sound. Vannak olyanok, akik azt mondják, csak maguknak játszanak, de nekem nagyon fontos, kik hallgatnak.
T. S.: – A közönség adja ugyanis az energiát.
S. F.: – És érzem az első tapsból, hogy a közönség hogyan reagál, ez meghatározza az egész estét.

– A dzsessz virágzik Pesten, mégis rétegzene. Mindig is az marad?
T. S. – A legfontosabb az, hogy a fiatalok fellépjenek Európában is. Ha nem jutnak ki, senki sem fog hallani Pestről. Itt mindenki lokálmatador, de kint nem nagyon ismerik őket.
S. F.: – Sok muzsikus csak a különböző formációkban cserélgeti egymás helyét. Pedig a dzsesszhez hozzátartozik az utazás. De van, aki nem tudja elhagyni a szülői ház biztonságát, az itthoni körülményeket, meg lehet érteni, ez nehéz.

– A Fogasház Dzsesszfogócska címen futott koncertsorozata éppen ezt mutatta meg: a magyar zenészek „egymást kergetik” a különböző felállásokban.
S. F.: – Ez a baj itthon, minden itt történik, Pesten. Az olaszok, franciák, csak mennek, mennek mindenfelé, mert csak így lehet bekerülni a nemzetközi fesztiválokra. Talán a felsőörsi iskola ezen a szemléleten is változtatni tud, legalábbis a diákok életében.

– Bátrakká teszi őket?
S. F.: – Az is, meg hogy megtanulják magukat menedzselni. Sajnos enélkül már a muzsika sem létezik. tudod, vannak tehetségkutató műsorok a tévében, külföldön is, azok néhány hónapig tartanak, erre megy ki. Nálunk, Felsőörsön inkább arra, hogy a gyerekek megtanuljanak muzsikálni.
T. S.: – Jó muzsikusnak lenni, ego nélkül. Sokan jöttek hozzám, és mondták, hogy nem gondolták volna, hogy az apám ilyen fain ember.
S. F.: – Jaj már!
T. S.: – Megtanulják, hogy nem az ego fontos. Nem az a fontos, hogy milyen hangosan játszol, milyen gyorsan…
S. F.: – Arra ki kíváncsi?
T. S. : – …hanem az a fontos, hogy kit kísérsz, hogyan hangolódtok össze, ezen is múlik, milyen a soundod. Az, hogy jó legyen az együttes, jól működjön az egész, azon múlik, hogy ne csak magukról legyen szó. Mert a valódi zene több mint egy ember.