Ari nővért meglepte a jelölés, szerinte ő csak egy az ország sok ezer ápolónője közül...

„Ő a mi anyánk. A mi »Teréz anyánk«. Minden bajunkkal hozzá fordulhatunk, legyen szó munkahelyi vagy magánéleti gondról. Meghallgat, ha tud, segít is. Harcos természet. Harcolt és harcol a fizetésemelésünkért: harcol, ha bántanak minket, ha valamit igazságtalannak vagy »teszetoszaságnak« érez. Óvónő akart lenni, de az énekhangja nem volt jó, így ment nővérnek. Véletlenek nincsenek. Ő még a régi, klasszikus nővérképzés terméke. A beteg apád, anyád, testvéred – ahogy mondani szokta. Bánj velük úgy, mintha valóban valamelyik volna. Türelme végtelen. Az egyik beteg azt panaszolta, hogy érzi a mosogatószer ízét a poháron. Hozott egy másikat, az sem volt jó. Összesen öt poharat hordott be így, áztatta, öblítette őket (pedig tiszta volt és semleges szagú), mire a hatodik pohár jó lett. Nem hagynánk el semmi pénzért. Mindig ott van nekünk, szárnyai alá bújhatunk, ha besokalltunk az intrikától, a haragtól, a támadásoktól, a szeretet nélküli világtól.” - írták levelükben az osztály dolgozói.

Arankát felhívta a verseny szervezője, hogy elújságolja neki a nagy hírt. Nagy örömmel fogadta a nevezést, és meghatotta a szeretet, ami körül veszi. Egy nem szokványos bemutatkozó levelet kaptak tőle, melyben így vallott magáról:

„Egy vagyok a sok ezer magyar ápoló közül, teljesen hétköznapi ember:

Akinek 14 éves korában azt mondta az anyukája, hogy az ápolás nagyon szép hivatás.
Akinek a testvére és a lánya is ezt szakmát választotta, igaz, a lányom ma már nem ebben dolgozik.
Akinek, amikor kétségei támadnak, eszébe jut az a rokon pap bácsi, aki azt mondta neki: »Kislányom, amit csinálsz, az szeretetszolgálat.«
Aki 18 évig három műszakozott, az elmúlt 20 évben főnővér, és ha kell, még most is beáll ápolni, mert szeret a betegek között lenni.
Akinek a kislánya és kisfia reggel 5 órakor ment bölcsődébe, óvodába, akik sokszor mondták: »Anya, ne menj el dolgozni!«
Akinek a férje vigyázott a lázas gyermekére, mert ő a másik ember családtagját ápolta.
Akinek majd megszakadt szíve, valahányszor karácsonykor, szenteste, ünnepnap a családjától el kellett mennie.
Aki 37 évvel ezelőtt, amikor az intenzív osztályon dolgozni kezdett, szakmailag és emberileg is legendás csapatba került.
Aki az első munkahelyén dolgozik, de ma már ez nem számít, azt mondják – de nekem számít.
Aki 10 éven át tanulta a hivatás csínját-bínját az alapoktól a főiskoláig, nyelvet azonban nem, így ma is itthon van, és nem bánja.
Aki tanulásra ösztönzi a munkatársait, mert az orvostudomány állandóan fejlődik.
Aki 10 évig másodállásban házi betegápolást is végzett, belelátott az otthoni betegápolás nehézségeibe.
Aki örül, ha szembejön valaki vele a városban, és ráköszön: »Jó napot, Ari nővér!«
Akinek fáj, ha bántják a társait. Nem vagyunk tökéletesek. Nekünk is vannak rossz napjaink, gondjaink.
Aki, mióta azt mondta egy hozzátartozó, akire rámosolyogtam biztatásból: »Mit vigyorog?«, azóta vigyáz, hogy ne mosolyogjon annyit – de ez nehezére esik.
Akinek nehéz azt mondani, ha kell: »A szerette már nincs köztünk.«

Ki vagyok én?

A kórház a második otthonom, ahol évekkel ezelőtt mindenki névről ismerte egymást.
Az vagyok, aki elkíséri a végtelen hosszú útra induló betegeit és saját családtagjait.
Az vagyok, aki a másik oldalról is megtapasztalta már a kiszolgáltatottságot.
Az vagyok, akinek bizony a sok stressz, emelés kikezdte az egészségét, és néha fáradt, de nem panaszkodik.
Az vagyok, akinek vannak munkatársai, akikre mindig számíthat.
Az vagyok, akinek a családja a hátországa, a gyerekei, 3 gyönyörű unokája.

Egy ápoló vagyok a sok közül, akik között ott van vagy lesz talán, aki majd rám mosolyog és ápol, ha szükségem lesz rá.”

Szavazni lehetAri nővérre november 23-ig a www.nlcafe.hu weboldalon az ország kedvenc ápolója versenyén.